Konferenciafelhívás

Szekcióvezető: Aknai Katalin

A 2021-es Látkép programjában már megjelentek  azok a közelítések (például A hely szellemisége-, Globális elmélet – lokális gyakorlat- vagy Az érzékenyítések-szekcióban), amelyek a most meghirdetett  szekciót előlegezték meg. Az azóta eltelt négy év alatt nagymértékben változott a világ geopolitikai, gazdasági és demográfiai helyzete, ami nem hagyta érintetlenül – többek között – a társadalom- és szellemtudományoknak, valamint a képzőművészetnek szánt szerepet, figyelmet és támogatást sem. Ebben a szinte folyamatosan változó, inkább lefelé nivelláló helyzetben még mindig várakozásokkal, öndefiníciós kényszerekkel szemléljük a művészeti és művészettörténeti narratívákat. Annak idején  a művészettörténet-oktatásról, -tanításról, tudományos önérvényesítésről defavorizált minőségükben szóló diskurzus talán kevésbé került még fókuszba – ma már ezt sem zárnánk ki.

A szekcióba olyan előadásokat várunk, amelyekben az előadó különböző színterek, világok, diskurzusok, marginalizált pozíciók – horizontálisan és vertikálisan megjelenő – lokális gyakorlatait veszi számba és megoldási javaslataival az elkövetkező, bizonytalannak ítélhető időszak túlélési esélyeit támogatja. A megközelítések interdiszciplináris jellegéből fakadóan a szekció tágra nyitja a tematika, a módszertan, a kontextusok alkalmazását a képzőművészet, a muzeológia és a művészettörténet területén.

Szekcióvezető: Albert Ádám

A klasszikus vizuális művészeti és ábrázolási technikák a 21. században jelentősen átalakultak a digitális technológia és a mesterséges intelligencia (MI) integrációjának köszönhetően. Míg az analóg, manuális formaképzés továbbra is meghatározó, az új digitális eljárások, a parametrikus és generatív formaképzés szintén elterjedtek, és alapjaiban alakították át a kreatív alkotófolyamatokat. A jelenlegi eszközök, az azokhoz kapcsolódó legfrissebb szoftverek új lehetőségeket kínálnak a kortárs művészet, design, építészet vagy az ipari formatervezés számára, lehetővé téve az alkotóknak bonyolult struktúrák létrehozását. 

A számítógépes formatámogatás és -generálás eredményei mára megkerülhetetlenül beépültek a tárgykultúrába, és a művészeti képzés meghatározó részévé kezdenek válni. Az MI jelentős szerepet játszik a vizuális alkotófolyamatokban is. Ezek az innovációk nemcsak az álló-, hanem a mozgóképes művek területén is számtalan változást hoztak. A klasszikus műalkotások és az időalapú művek restaurálása kapcsán a digitális technológia és az MI forradalmi előrelépéseket hozott. A 3D-szkennelés, -nyomtatás, a noninvazív eljárások, a spektrális képalkotás és digitális rekonstrukció lehetővé teszik a műtárgyak sérült részeinek pontos helyreállítását, valamint rejtett rétegek feltárását. Az MI algoritmusok segítenek az eredeti színek és textúrák rekonstruálásában is. A digitális technológia és az MI így nemcsak a kreatív alkotás, hanem az örökségvédelem terén is megannyi potenciált kínál. 

Bár a technológia számos új dimenziót nyitott meg, etikai kérdéseket is felvet, különösen az alkotások hitelességével kapcsolatban. Ezért elengedhetetlen az analóg és digitális megközelítések kiegyensúlyozott használata, hogy megőrizhető legyen az emberi kreativitás és az innováció közötti harmónia. A szekcióba a fenti problematikát és kérdésfelvetést egyes példákon, vagy jelenségeken keresztül megvilágító előadásokat várunk.

Szekcióvezető: Csáki Tamás

Az építészeti alkotás a történelem során mindig sokszereplős folyamat volt, a szükségletek megfogalmazása, a kielégítésüket szolgáló építmény koncipiálása, és annak gyakorlati megvalósítása a legősibb vagy legegyszerűbb példáktól eltekintve általában elvált egymástól. Egy épület nem ritkán egyszerre lenyomata az építtetői intencióknak, építészeti programnak, az ezeket formába önteni törekvő tervezői koncepciónak, de a közreműködő művészek és a kivitelező mesterek választásainak, lehetőségeinek – illetve mindezen faktorok ütközéseinek, az egyes szereplők közti interakcióknak, konfliktusoknak is.

Az utóbbi két évszázadban az épületek létrehozásában megrendelőként, tervezőként, kivitelezőként részt vevő szereplők ráadásul igen gyakran nem is egyes személyek, hanem intézmények, cégek, szervezetek voltak: ezek belső dinamikája, döntéshozatali mechanizmusai, munkamódszerei is hatással lehettek egy-egy épület kialakítására. Maga a tervezési folyamat is rendkívül összetetté, sok, eltérő ismereteket birtokló szakember együttes tevékenységévé vált. A műalkotásként szemlélt épületek nagy többségéről alkotott ismereteink már hosszú ideje jórészt nem közvetlen tapasztalatokon alapulnak: ily módon az épület recepcióját alakító szereplők – kritikusok, fotósok, történészek – szintén fontos formálói, ha nem is magának az építészeti alkotásnak, de a róla alkotott képzeteinknek biztosan.

Ebből a bonyolult összjátékból a klasszikus építészettörténet-írás fókuszpontja elsődlegesen az építtető és az építész-tervező tevékenységére, szándékaira irányult. Az utóbbi időben azonban a többi szereplő is egyre inkább bekerül a kutatások látókörébe. A hazai szakirodalomban érdeklődéssel fordulnak a kutatók a 19–20. századi építészeti tervezés (tervezőirodák, állami tervezővállalatok) munkaszervezeti kérdései, az építészethez kapcsolódó mesterségek, műipari ágak művelői, illetve az építészeti ismeretek közvetítésének módozatai felé.

A szekcióba olyan előadásokat várunk, amelyek az építészeti alkotás(ok) létrejöttének ezt az összetett, sokszereplős folyamatát górcső alá véve azt vizsgálják, milyen igények, szándékok, kényszerűségek, konfliktusok produktuma egy-egy épület vagy az építészeti alkotások egy csoportja. Továbbá olyan előadásokat is várunk, amelyek e folyamat egyes szereplőinek, a szereplők bizonyos típusának a működésmódját, céljait, lehetőségeit és egymással való kapcsolatát helyezik előtérbe, legyenek azok építtetők, tervezők (irodák, vállalatok), kivitelezők, műiparosok, társművészek vagy az építészeti publicisztika, szakirodalom alakítói.

Szekcióvezető: Szegedy-Maszák Zsuzsanna

Az analóg fényképezésben az idő – a fény és a vegyszerek mellett – a kép harmadik alapvető összetevője. A fénykép és a téma közötti oksági kapcsolat miatt gyakran úgy gondolunk a fényképre, mint egy adott pillanatban rögzített, konkrét időhöz kapcsolódó állapotra. Ennek eredményeként rendszerint pontos dátummal látjuk el a fényképeket. Az idő és a fénykép kapcsolata azonban ennél sokkal összetettebb: az időnek a negatívok előhívása és a pozitív képek elkészítése során is van szerepe, nem pusztán az exponáláskor. Mivel az idő alapvető alkotóeleme a fényképezésnek, felmerül a kérdés: vajon minden fényképben meghatározó az idő aspektusa?

Ebben a szekcióban többek között arra keresünk választ, hogyan jelenhet meg az idő egy fényképen – vagyis hogyan láttatja a fotó az időt? Hogyan lehet fiktív időt, múló időt, időtlenséget vagy állandóságot kifejezni a fényképen? A kísérleti fotográfia arra is rávilágít, miként alakítható és manipulálható az idő ábrázolása fényképi eszközökkel. Gyakorlati szempontból érdemes megvizsgálni, hogy mely fényképezési eljárások bővítették a médium és az idő kapcsolatát. Nem utolsósorban, korunkban releváns kérdés, hogy a digitális fényképezés miként változtatta meg a fényképek és az idő viszonyát. 

Szekcióvezető: Alföldy Gábor

A kerttörténet nemcsak a művészettörténet egyik fiatal, feltörekvő ága, hanem önmagában is interdiszciplína. Ezért nem meglepő, hogy a legkülönfélébb szakmák képviselői művelik, tárják fel ezt a rendkívül tág horizontú, ma is alapvető felfedezések lehetőségét tartogató területet: tájépítészek, művészettörténészek, történészek, néprajzkutatók, irodalmárok, építészek, kertészek, biológusok – hogy csak néhányat említsünk. A műfaji sokféleség a kastélykertektől a városi parkokig, intézménykertekig, villakertekig és szépített tájakig, az időhatár a kezdetektől a közelmúltig terjed, s a kutatások az összművészeti alkotások építészeti, szobrászati, térstrukturális elemeinek, növényzetének kutatásától a társadalmi, ökológiai, táji, településszerkezeti hatások, filozófiai, szociológiai vonatkozások, a kertek megrendelői, tervezői, fenntartói és használói körének vizsgálatán át a képi és irodalmi ábrázolások elemzéséig, a nemzetközi kapcsolatok, előképek, tendenciák és személyes emlékek feltárásáig ívelnek. Összességében elmondható, hogy a fennmaradt alkotások, vagyis a történeti kertek ügye is a társadalom egyre több rétegét mozgatja meg.

A tudományos igényességű kerttörténetírás hazánkban Zádor Anna publikációi révén indult el csaknem egy évszázada, és a Művészettörténeti Intézet is évtizedek óta otthont ad a téma sokoldalú kutatásának. E szekcióban azt vizsgáljuk, hogy az időhatárok, műfajok, szempontok táguló körei, a folyamatosan bővülő, egyre könnyebben hozzáférhető forrásanyagokat, ugyanakkor a rohamosan pusztuló emlékanyagot tekintetbe véve melyek a kerttörténet-kutatás és a történeti kertek megőrzésének aktuális kihívásai, feladatai.

Szekcióvezető: Jernyei Kiss János

A tizenhat éve megkezdett kutatási program és a kiadás hat éve elindult munkálatai eredményeként 2024 őszén negyedik, utolsó kötetének megjelenésével teljessé vált a barokk freskófestészet magyarországi emlékeinek korpusza. A szekció az ezen alapkutatást követő újabb irányokra és elágazásokra fókuszál. A barokk freskófestészet magyarországi korpuszának elkészítése a barokk korszak egyéb művészeti jelenségeinek kutatása számára is hasznosítható tapasztalatokat hozott. A módszertan, amely a különböző régiók emlékeinek egységes szempontrendszer szerinti dokumentálására és elemzésére épül, új megközelítéseket kínálhat az építészet, a festészet, a szobrászat és az iparművészet kutatásában is. E tapasztalatok alapján felmerülő új kérdéskörök közé tartozhat továbbá a barokk művészeti alkotások társadalmi és gazdasági kontextusának mélyebb vizsgálata, valamint a művészetek közötti kapcsolatok elemzése. A korpusz által nyújtott módszertan ugyanakkor modellként szolgálhat a magyar művészeti örökség más időszakainak egy-egy konkrétan körülhatárolható emlékcsoportjának hasonló alapossággal történő feldolgozásához.

Miként hasznosíthatók az eredményei a köteteken túl? Milyen hozadékai lehetségesek a műemlékvédelemben, a restaurátorok tevékenységében, társdiszciplinákban? Módszertani tanulságai hogyan terjeszthetők ki más területek, emlékek vizsgálatára, művészettörténeti feldolgozására? A szekcióba a fenti gondolatok és kérdésfelvetések mentén várunk előadás-javaslatokat. 

Szekcióvezető: Szeredi Merse Pál

A szekció célja az, hogy reflektáljon a nemzetközi tudományosságban körvonalazódó új elméleti keretrendszer(ek)re, kifejezetten a két világháború közötti magyar avantgárd és modernizmus művészetével kapcsolatos kutatások lehetőségeinek és kihívásainak bemutatásával. A magyar avantgárddal és modernizmussal kapcsolatos, jelenleg is folyó kutatások nemzetközi becsatornázásában egyre fontosabb szempont, hogy a 2010-es években előtérbe került új művészettörténeti módszertanok hasznosíthatóságát próbára tegyük a hazai diskurzusban. A magyar avantgárd kutatásának irányából hasznosítható – többek között – a kultúrtörténeti/mikrotörténeti (Cultural history) fókuszú kutatási irány, a (közép-európai) transznacionális szempontrendszer érvényesítése (Transnational history, histoire croisée – összefonódó történelem), a centrum-periféria viszonyrendszer, valamint a művészettörténeti kánon hierarchiáinak kritikai újragondolása a Piotr Piotrowski által javasolt horizontális művészettörténeti keretrendszerben. A szekció lehetőséget teremthet arra, hogy a felvetett szempontokat a magyar avantgárddal kapcsolatos újabb, folyamatban lévő kutatások alapján gondoljuk át, és kritikai párbeszédet kezdeményezzünk a művészettörténetben paradigmatikusnak mutatkozó új elméleti irányokról.

Szekcióvezető: Gosztonyi Ferenc

Napjaink felgyorsult vizuális tartalomfogyasztása „professzionális” képértelmező szokásainkat, művészettörténészi látásmódunkat is befolyásolja. Talán nem is tudatosítjuk magunkban, hogy mennyi vizuális információval, akár a másodperc töredéke alatt változó „képpel” találkozunk nap mint nap. Más sebességgel nézzük és értelmezzük a képeket, mint korábban bármikor. És nemcsak a képernyőkön, hanem a múzeumokban járva, vagy az egyetemi előadások diasorait nézve is. A művészettörténet mint tudomány klasszikus műértelmezői eljárásai alapvetően a „lassú”, értelemképző „nézésen” alapultak. A szekció alapkérdése: mit tudunk 2025-ben művészettörténész-értelmezőként kezdeni egy-egy művel? Kihívást jelent-e, tudunk-e, akarunk-e még annyira „visszalassulni”, hogy egy kiválasztott művel elmélyült, idő- és energiaigényes párbeszédet folytassunk, és e beszélgetést műelemzéssé formáljuk? Radikálisan átalakult művészeti világunkban vannak-e még releváns, személyes és/vagy közösségi téttel bíró kérdéseink az ötven, száz, vagy akár kétszáz éve készült művekhez? Egyáltalán hogyan elemezhetünk érvényesen műveket manapság?

Szekciónkba olyan előadók jelentkezését várjuk, akik egy 1800 utáni műalkotás (tehát egyetlen mű) szabadon választott szempont(ok) szerinti elemzését vállalják. Reményeink szerint az előadásokból, miközben az egyes művekről izgalmas, új ötleteket érvényesítő elemzéseket hallhatunk, arra az alapvető, sokunkat foglalkoztató kérdésre is inspiratív válaszokat kapunk, hogy miképp lehet újra élővé tenni, megújítani, és a nem feltétlenül professzionális befogadók számára is vonzóbbá tenni szakmánk lényegét: az egyes művekkel folytatott intenzív párbeszédet.

Szekcióvezető: Havasi Krisztina

A romanika a középkori magyarországi művészet első két évszázadában meghatározó stíluskorszak, amely történetileg nagyrészt az Árpád-korral esik egybe. Hazai kezdeteinek megítélése nem egyöntetű: a 11. század java még a „preromanika” időszaka; a Szent István-kori vagy az államalapítás-kori művészet esetében az Ottó-kori művészettel való párhuzamba állítás a történeti összefüggések miatt is releváns, míg a „késői romanika” az 1200-as évek elejétől Közép-Európa más régióihoz hasonlóan a (korai) gótikus tendenciákkal szorosan összefonódó jelenségeket hordoz.

A romanika mint stíluskorszak minden művészeti ágra kitérően lassan kilencven éve kapott utoljára önálló, teljességre törekvő és monumentalitásában azóta sem felülmúlt áttekintést (Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei, 1938.). És alig több mint tíz éve jelent meg egy vékonyabb, ám szempontrendszerében komplexebb kötet, több új megközelítési kísérlettel (Marosi Ernő: A romanika Magyarországon, 2013.). Ebben a magyar középkorkutatás 1960-as, 1970-es években fellépő nagy generációjának ismeretanyaga,  szellemi öröksége a mai napig fontos hatással bír. Az elmúlt két évtizedben azonban régészeti és műemléki, múzeumi, levéltári kutatások jóvoltából több új „lelet” is előkerült, amely keresi helyét az összképben és egyben árnyalja, újraírja azt. A már régről ismert művek is szükségszerűen újraértelmezést igényelnek, egyrészt az emlékanyag bővülése, másrészt a keretet jelentő egyetemes romanika kronológiai, művészettörténeti kérdéseinek átrendeződései folytán. Emellett új módszertani megközelítések is felmerülnek.

A magyarországi romanika emlékanyagának helye, forrásai, sajátos árnyalatai európai kontextusban értelmezhetők, kapcsolati hálójának feltárása a legizgalmasabb és legnehezebb kérdések egyike. Azonban ennek pilléreit első körben kizárólag az egyes emlékek elmélyült megismerése, elemzése, belső összefüggéseinek feltárása adhatja. A szekcióban ezért elsősorban egy-egy román kori műalkotásra, műtárgyra, vagy ezek összefüggő csoportjára fókuszáló, új szempontokat is felvető elemzéseket – kifejezetten a rész felől az egészre vonatkozó kérdéseket felvető előadásokat –, „mélyfúrásokat” várunk. Műfaji megkötés nélkül (az építészet, szobrászat, festészet, kisművészetek területéről egyaránt), legyen szó akár a romanika Magyarországon készült vagy itt előkerült emlékéről.

Szekcióvezető: Zwickl András

Az 1990-es évektől kezdődően a kortárs művészeti gyakorlatokkal és a múzeumi kiállítások szerepének megnövekedésével párhuzamosan a művészettörténet-tudományban megjelentek a kiállításokkal, azok történetével, illetve elméleti vonatkozásaival foglalkozó kutatások. A kiállítások a kezdetektől fogva meghatározó jelentőségűek a modern művészet létrejötte és alakulása szempontjából, az egyes művek bemutatásától és befogadásától a művészek sikerein és kudarcain át a különböző művészcsoportok és irányzatok indulásáig, ismertté válásáig. Mindez alapvetően befolyásolta a művészek alkotói és érvényesülési stratégiáit, így a 20. század elejétől ehhez kapcsolódóan egy olyan új típusú szakember bukkant fel a kiállításokat koncipiáló és rendező múzeumi vagy független kurátor személyében, aki aktívan részt vett nemcsak a kortárs, hanem a régebbi művészet feldolgozásának és recepciójának formálásában is. Ebben az összefüggésben mind a független kiállítóhelyek és a kereskedelmi galériák szakembereinek működése, mind a múzeumi művészettörténészek kiállításrendezői tevékenysége kiemelt figyelmet érdemel. A kiállítás ugyanakkor mint intézmény önmagában is kutatásra érdemes, többek között a mindenkori működési szabályok és a bemutatási mód (display) változásai, a szakmai professzionalizálódás folyamata, a kiállításnak a modernitás vizuális kultúrájában, illetve a hatalom és a tudás diskurzusában betöltött szerepe a művészettörténet-tudomány fontos kutatási témájává teszik.

A szekcióba olyan előadásokat várunk, amelyek a kiállítások történetével és elméleti kérdéseivel, művészek és művészcsoportok kiállítási aktivitásával, kurátorokkal, illetve konkrét esettanulmányokkal foglalkoznak, különös tekintettel a magyarországi művészetre.

Szekcióvezető: Földi Eszter

A fenti gondolatot Rippl-Rónai József fogalmazta meg Cézanne-ról „Emlékezései”-ben, arra a művészeti gyakorlatra utalva, amely a 19. századtól a rajzot önálló, más képzőművészeti műfajokhoz nem kötődő médiumnak tekintette. A rajzolás különböző formáiból (tanulmányrajzok, segédrajzok, ötletek kipróbálása a művészeti alkotás folyamán) kiemelkedő rajzművészet ugyanakkor nem veszítette el korábbi funkcióit sem, így a rajzra tekinthetünk kognitív eszközként, amely a gondolkodás láthatatlan alakzatait teszi láthatóvá, felfoghatóvá, mintegy leképezve a művészeti gondolkodás folyamatát.

Másrészt a rajzművészet anyagiságát, technikai jellegzetességeit és a sokszorosítás lehetőségeit tekintve  a képzőművészet legváltozatosabb, legsokrétűbb műfaja. Rajzzal bármi létrehozható, a valós és elképzelt látvány leképezése éppen úgy, mint alkalmazott, dekoratív vagy szimbolikus tervek, sőt a rajz átjárást biztosít a képzőművészeti műfajok – festészet, szobrászat, építészet, iparművészet – között.

Sokféle megjelenési formájából adódóan – folyóirat- és könyvillusztráció, plakát, tervezőgrafika, tipográfia – a társadalom széles rétegei érhetők el általa, eszméket közvetítő és jelentős ízlésformáló hatással is bír. A rajzművészetet szokás a többi képzőművészeti műfajtól elkülönülten vizsgálni, pedig a fentiek értelmében számos szálon kapcsolódik a nagyobb művészeti folyamatokba, sokszor éppen azok előmozdítója.

A szekcióba olyan témákat várunk, amelyek a 19–20. századi magyar rajzművészet és grafika eddig kevéssé ismert jelenségeit, területeit, alkotóit, ágenseit térképezik fel: a fentiek összefüggésében elméleti, mediális, technikai stíluskérdéseket vizsgálva.

Szekcióvezető: Kelényi Béla

A 19. és 20. században még áthidalhatatlannak tűnt a különbség Nyugat és Kelet, vagy inkább a Nyugat és a rajta kívül eső, semmiképp nem csak a földrajzi megnevezéssel behatárolható, limesen túli világok között. A magát megújítóként deklaráló modern és a több-kevesebb joggal hagyományosnak nevezett értékrendet követő társadalmak közötti, alapvetően a politikai, gazdasági, vallási és kulturális ellentétekből következő, évszázadokra visszamenő konfliktus leginkább a rajta kívül eső világ meghódítását és domesztikálását jelentette a Nyugat számára. Mára azonban a helyzet jelentősen megváltozott. A 20. század második felétől lezajló posztkoloniális folyamatok után ugyanis már nemcsak egyenrangú félként, hanem versenytársként jelenik meg az identitását a korszak szükségleteinek megfelelően kialakító Kelet a lassan átformálódó identitású Nyugattal szemben. Hogyan tükröződik ebben a közegben a keleti művészet nyugati interpretálása, és hogyan jelenik meg a nyugati világ az egyre nagyobb helyet követelő keleti művészet reflexióiban? Vagy ez már nem elsősorban a Nyugat és a Kelet, nem is a modernizmus és a hagyomány, hanem a nyugati és keleti társadalmakon belül létrejött változások, és a bennük kialakult új etnikai és kulturális szigetek problémája? A szekcióba a fenti kérdésekre reflektáló, vagy a vizsgálódást ezek alapján felmerülő újabb szempontokkal gazdagító előadásokat várunk.

Szekcióvezető: Sidó Anna

E kísérleti szekció egy speciális elemzési szempont köré szerveződik: a vizuális művészeteket ökológiai, ökokritikai aspektusból vizsgálja. Az ökokritika először az irodalomtörténet területén, majd később a művészettörténet terepén is megjelenő elmélet, amely a műértelmezés során az alkotás, a szerző és a természet kapcsolatának feltárását, az ökológiai összefüggések megmutatását tűzte ki célul.
Az előadásokban olyan témák feltárását várjuk, amelyek a természet és a vizualitás viszonyát elemzik. A vizsgálat érinthet egyéni életműveket, különféle korszakokat és műfajokat, feltárva a természethez való viszonyuk eszmetörténeti, filozófiai, ideológiai, narratív vagy mikrotörténeti összefüggéseit. Az elemzések kiterjedhetnek a kortárs művészeti, ezen belül a kutatás alapú művészeti produktumokra, akár művészetelméleti kutatásokra, illetve a szakmához szorosan köthető kiállítási, kurátori projektekre is. A szekció előadásai interdiszciplináris szemléletet és módszertant ígérnek, amelybe az aktivista, részvételi megközelítések éppen úgy beleférnek, mint az elméleti keretek feltárása. A szekció egyik célja annak a feltérképezése, hogy az ökológiai nézőpont miképpen jelenik meg a művészettörténeti diskurzusokban. Az ökológiai válság, valamint a klímaváltozás problémái egyre intenzívebben részei a nyilvános közbeszédnek és a kultúra különböző területeinek, amelyben a környezet és kultúra örök és globális viszonyrendszere, valamint szempontja minden bizonnyal a művészettörténet területét sem hagyja érintetlenül.

Szekcióvezető: Róka Enikő

A szekció a hazai táj művészi megjelenítésével, különböző értelmezéseivel foglalkozik a 19. századtól napjainkig. Mi motiválta bizonyos vidékek ábrázolásának elterjedését a 19. században, hogyan kapcsolódott össze a lokális hagyománnyal, a nemzettudattal, annak változásaival és a történeti emlékezettel? Milyen képzeteket hordoztak és örökítettek át ezek a művek? A 19. században kialakult tájfestészeti toposzok hogyan éltek tovább és milyen jelentésmódosulásokon mentek keresztül a 20. század folyamán? A Trianon utáni irredenta ikonográfiában a nemzeti táj mellett megjelent a térkép mint a területhez kötődő identitás és a nemzeti integritás szimbóluma. Hogyan formálódtak a két világháború közötti korszak vizuális kultúrájának térkép- és tájmotívumai, majd éledtek újra a rendszerváltás után, s ennek milyen populáris grafikai és kortárs művészi-kritikai olvasatai ismertek? A fotográfia és a digitális médiumok hogyan tágították ki a tájábrázolás műfaji határait a 19–21. század során?

A szekcióba olyan előadásokat várunk, amelyek egyes művek, alkotók, műcsoportok, művésztelepek elemzésén keresztül a műfaj hagyományaira, jellemzőire, jelentéseire reflektálnak, vagy átfogó módon a kontinuitás és változás jelenségeit és okait kutatják egy-egy korszakban, vagy történeti periódusokon átívelően.

Szekcióvezető: Horányi Attila

Mit jelent az iparművészet és a design tárgyairól azok tárgyisága felől gondolkodni? Ahol a tárgyiság egyrészt materialitást jelent, és az anyagot megmunkáló, rendelkezésre álló technikát és technológiát; másrészt a tárgyban megvalósuló használatra, illetve további funkciókra (kommunikatív, státuszt kifejező, dekoratív stb.) vonatkozó elképzeléseket, vágyakat, vitákat és legfőképpen döntéseket; harmadrészt testhez állóságot vagy annak hiányát, de mindenképpen viszonyt a mű és a testben megélt fizikai, társadalmi és kulturális tapasztalat között.

És mit jelent mindezt a képzőművészetre és az odatartozó műalkotásokra kiterjeszteni? Egyáltalán kiterjesztés-e ez, ha tudjuk, hogy a 19. század elejéig, a szépművészet autonómiája gondolatának megjelenéséig, szinte minden alkotás mögött a mai (designban használt) briefekhez hasonló elképzelések, megrendelői szándékok álltak? Kiterjesztés-e ez, ha az autonóm művek is sajátos tárgyisággal (vagy éppen annak eliminálásával, határozott tagadásával) bírnak? Kiterjesztés-e ez, ha a képzőművészet alkotásai is, elkerülhetetlenül, térben, sőt terekben léteznek, működnek: a fizikain túl társadalmi, gazdasági, kulturális és más terekben?

Ben Highmore, a designkultúra-tudomány egyik diskurzusalapító tanulmányában ezt így fogalmazta meg: „A design érzékvilágokként való felfogása szerintem döntő lépés a designkörnyezet összefüggéseinek és a testek és tárgyak egybefonódásainak megértéséhez. Ezzel a megközelítéssel a makrologikus szemléletet visszük be a designba; a designt relék sorának tekintjük, a vizsgálódás »tárgyává« pedig »a dolog« helyett a dolgok és szubjektumok hálózatának viszonyrendszere válik. De ha a modern érzékvilágok a designt az elemek közötti, a tárgyak és a testek közötti relésorrá teszik, adott a mikrologikus megközelítés lehetősége is, mikor a figyelmet a makacs dologra, annak sajátosságára, anyagiságára irányítjuk. Ez azt jelenti, hogy a tárgyat nem néma dolognak tekintjük, de nem is valami más (vágyak, társadalmi törekvések stb.) kódolt formájának. A mikrologikusan felfogott tárgy az álmok és a rögvaló között oszcilláló dolog.“ (Komódista kiáltvány)

A szekcióba olyan esettanulmányokat várunk, amelyek ebben a komplex viszonyrendszerben mutatnak meg tervezett mű/tárgyakat – és képeket, tereket, folyamatokat.

Szekcióvezető: Ugry Bálint

A szekcióban való részvételre azon művészettörténészek jelentkezését várjuk, akiknek nem adatott meg, hogy találkozzanak kutatásuk tárgyával/tárgyaival, mert azok az idők során elvesztek, elpusztultak, ellopták őket, vagy más okokból váltak hozzáférhetetlenné. Olyan kutatókét, akik csak írott források, másolatok vagy régi reprodukciók által férhetnek hozzá a vizsgálni kívánt tárgyhoz, tárgycsoporthoz, hogy az azokon keresztül megszerezhető információk alapján rekonstruálják őket, teremtsék meg saját történeti narratíváikat. A történeti rekonstrukció ezen formája sajátos kutatási kihívást jelent, hiszen a tárgy hiánya nem csupán az ismeretek bővítését nehezíti meg: a tárggyal való kapcsolat mindig önmagán túlmutat, a hagyományos kutatási módszerekkel megszerezhető információk a tárgy készítésének és használatának tágabb történeti kontextusáról is sokat elárulnak. De vajon megfordítható-e, és ha igen milyen elvek figyelembevételével ez a vizsgálódás, hol van az értelmezési határa az analógiák segítségével megszerzett tudásnak a hiány betöltésében? 

Örömmel fogadjuk továbbá azoknak a muzeológusoknak a jelentkezését is, akik szintén kénytelenek a fentiekhez hasonló hiányokkal szembesülni, de különböző stratégiáik vannak azok ábrázolhatóságára a kiállítóterekben. Az ilyen típusú kiállítások különösen érdekesek lehetnek, mivel a hiányzó tárgyak nemcsak az egyes művészeti irányzatok és történeti szituációk megértésére adnak lehetőséget, hanem új formákat is keresnek a művészettörténetben alkalmazott kiállítási stratégiák számára. A szekció célja ezen összetett kérdések körüljárása, különböző elvek, gyakorlatok, módszerek és technikák bemutatása, amelyek segíthetnek a művészettörténeti tárgyak és narratívák megteremtésében a hiányzó művek és dokumentumok kapcsán.

Szekcióvezető: Zemlényi-Kovács Barnabás

Az 1990-es évek elején a filozófia és a kortárs művészet egyaránt „visszatért a valósághoz” (Hal Foster). Ez pedig mindkettő esetében részben az anyagi és testi valóság jelentőségének, vitalitásának és ágenciájának hangsúlyozását jelentette a posztmodern művészet és filozófia korrekciójaként, illetve kritikájaként, amely a passzívnak és élettelennek tételezett fizikai világ társadalmi és diskurzív-nyelvi folyamatokon, reprezentációkon és narratívákon keresztüli mediáltságát, a valóság kulturálisan konstruált természetét helyezte a középpontba. A kortárs művészet és a különböző, politikai pozíciójukban is eltérő irányzatokat magába foglaló újmaterialista filozófia kölcsönhatása az elmúlt tizenöt évben különösen intenzívvé vált, összefüggésben olyan, a képzőművészeket is inspiráló, rokon törekvések előtérbe kerülésével, mint a különféle ökofilozófiai és poszthumanista irányzatok, az objektumorientált ontológia, a spekulatív realizmus vagy a materiális feminizmus. Az újmaterializmus a hazai kortárs művészetben is az utóbbi évek egyik meghatározó elméleti keretévé vált számos eltérő tendenciához kapcsolódva: a természet és a kultúra, a humán és a nonhumán entitások interrelációit alapjaiban újragondoló, antropocén/kapitalocén diskurzushoz köthető praxisoktól kezdve a primer tapasztalatot, a materiális minőségeket és a szenzualitást előtérbe helyező „posztkonceptuális” és „neogótikus” műveken át a digitalitás korában az immateriális és a materiális mind komplexebb viszonyát vizsgáló posztinternet művészetig. Ezen túl ugyanakkor képesnek bizonyult új fénytörésbe helyezni a 20. századi képzőművészet bizonyos praxisait és egész tendenciáit is, a biomorfizmustól a land arton és a folyamatművészeten át az abject artig.

A szekcióba olyan előadásokat várunk, amelyek az újmaterialista elméletekkel összefüggésben vizsgálják a hazai és nemzetközi 20. századi, illetve kortárs művészetet, például annak formai-materiális aspektusait, egyes tendenciáit, eseményeket, kiállításokat vagy konkrét műveket, praxisokat.