Konferenciaprogram

A második Látkép Művészettörténeti Fesztivál tudományos konferenciáján összesen 21 szekció keretében mutathatják be az előadók szakmai eredményeiket.

Kiemelt szekciók

  • Egy magyar nyelvű, meghívásos szekció az egyik társdiszciplína, a néprajztudomány képviselőinek művészettörténethez kapcsolódó előadásait fogja össze.
  • Négy angol nyelvű meghívásos szekcióban neves szakemberek  a közép-európai régió egy-egy korszakának építészeti és művészeti összefüggéseit tárgyalják. 

 

2025. szeptember 25. (csütörtök)

HTK Nagyelőadó

Táj, változással

Időpont: 10:00-11:40

Szekcióvezető: Róka Enikő

A szekció a hazai táj művészi megjelenítésével, különböző értelmezéseivel foglalkozik a 19. századtól napjainkig. Mi motiválta bizonyos vidékek ábrázolásának elterjedését a 19. században, hogyan kapcsolódott össze a lokális hagyománnyal, a nemzettudattal, annak változásaival és a történeti emlékezettel? Milyen képzeteket hordoztak és örökítettek át ezek a művek? A 19. században kialakult tájfestészeti toposzok hogyan éltek tovább és milyen jelentésmódosulásokon mentek keresztül a 20. század folyamán? A Trianon utáni irredenta ikonográfiában a nemzeti táj mellett megjelent a térkép mint a területhez kötődő identitás és a nemzeti integritás szimbóluma. Hogyan formálódtak a két világháború közötti korszak vizuális kultúrájának térkép- és tájmotívumai, majd éledtek újra a rendszerváltás után, s ennek milyen populáris grafikai és kortárs művészi-kritikai olvasatai ismertek? A fotográfia és a digitális médiumok hogyan tágították ki a tájábrázolás műfaji határait a 19–21. század során?

A szekcióba olyan előadásokat várunk, amelyek egyes művek, alkotók, műcsoportok, művésztelepek elemzésén keresztül a műfaj hagyományaira, jellemzőire, jelentéseire reflektálnak, vagy átfogó módon a kontinuitás és változás jelenségeit és okait kutatják egy-egy korszakban, vagy történeti periódusokon átívelően.

Előadások

Boncz Hajnalka: „A közművelődés és a polgárosodás szolgálatában” - Thomas Ender (1793–1875) akvarell sorozata az MTA könyvtárának gyűjteményében

Az előadás tárgya Thomas Ender (1793–1875) 220 darabból álló, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Adattárában őrzött akvarellegyüttese, amely Waldstein János (1809–1876) ajándékaként 1868-ban került az intézmény tulajdonába. Az akvarellsorozat lapjain a művész Felső-Magyarország tájait, várakat (várromokat), kastélyokat és természeti képződményeket egyaránt megjelenített. Az egyes tájegységek képi dokumentálásának számos előzménye ismert a művészettörténeti kutatás számára. A 19. század folyamán a művészi módon kivitelezett tájrögzítést a különböző tudományágak (természet, társadalom- és történettudományok) előszeretettel hasznosították (és hasznosítják ma is) „segédanyagként”. A tudományok vizuális támogatásán túl nem tekinthetünk el – főként a magas rangú megrendelő esetén – a megrendelés hátterében álló különböző politikai és/vagy ideológiai motivációktól, de a művész személyétől sem. Az akadémiai gyűjteményben őrzött akvarellsorozat bemutatásakor arra igyekszem fókuszálni, hogy a festő milyen elképzelés alapján választotta ki a tájegységeket, illetve maga a gyűjtemény és az adományozói gesztus miként illeszthető be a nemzeti diskurzus történetébe.

HTK Kiselőadó (K.11-12.)

Művek és értelmezések – A romanika művészetének magyarországi emlékei I.

Időpont: 10:00-11:40

Szekcióvezető: Havasi Krisztina

A romanika a középkori magyarországi művészet első két évszázadában meghatározó stíluskorszak, amely történetileg nagyrészt az Árpád-korral esik egybe. Hazai kezdeteinek megítélése nem egyöntetű: a 11. század java még a „preromanika” időszaka; a Szent István-kori vagy az államalapítás-kori művészet esetében az Ottó-kori művészettel való párhuzamba állítás a történeti összefüggések miatt is releváns, míg a „késői romanika” az 1200-as évek elejétől Közép-Európa más régióihoz hasonlóan a (korai) gótikus tendenciákkal szorosan összefonódó jelenségeket hordoz.

A romanika mint stíluskorszak minden művészeti ágra kitérően lassan kilencven éve kapott utoljára önálló, teljességre törekvő és monumentalitásában azóta sem felülmúlt áttekintést (Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei, 1938.). És alig több mint tíz éve jelent meg egy vékonyabb, ám szempontrendszerében komplexebb kötet, több új megközelítési kísérlettel (Marosi Ernő: A romanika Magyarországon, 2013.). Ebben a magyar középkorkutatás 1960-as, 1970-es években fellépő nagy generációjának ismeretanyaga,  szellemi öröksége a mai napig fontos hatással bír. Az elmúlt két évtizedben azonban régészeti és műemléki, múzeumi, levéltári kutatások jóvoltából több új „lelet” is előkerült, amely keresi helyét az összképben és egyben árnyalja, újraírja azt. A már régről ismert művek is szükségszerűen újraértelmezést igényelnek, egyrészt az emlékanyag bővülése, másrészt a keretet jelentő egyetemes romanika kronológiai, művészettörténeti kérdéseinek átrendeződései folytán. Emellett új módszertani megközelítések is felmerülnek.

A magyarországi romanika emlékanyagának helye, forrásai, sajátos árnyalatai európai kontextusban értelmezhetők, kapcsolati hálójának feltárása a legizgalmasabb és legnehezebb kérdések egyike. Azonban ennek pilléreit első körben kizárólag az egyes emlékek elmélyült megismerése, elemzése, belső összefüggéseinek feltárása adhatja. A szekcióban ezért elsősorban egy-egy román kori műalkotásra, műtárgyra, vagy ezek összefüggő csoportjára fókuszáló, új szempontokat is felvető elemzéseket – kifejezetten a rész felől az egészre vonatkozó kérdéseket felvető előadásokat –, „mélyfúrásokat” várunk. Műfaji megkötés nélkül (az építészet, szobrászat, festészet, kisművészetek területéről egyaránt), legyen szó akár a romanika Magyarországon készült vagy itt előkerült emlékéről.

Előadások

Takács Imre: A romanika kutatása Magyarországon az ezredforduló után

A magyar romanika, amelynek időszaka nagyjából egyebeseik a történettudományban az Árpád-kornak nevezett évszázadokkal, az 1960-as évektől kiemelkedően intenzív érdeklődés középpontjába került. Az építészettörténet (Tóth Melinda, Marosi Ernő, Tóth Sándor, Molnár Vera), a festészettörténet (Tóth Melinda, Wehli Tünde), a kincsművészet és művességek története (Kovács Éva) kutatói ezen a területen egyetlen generáció alatt meghonosították a korszerű tudományművelés komplex módszertanát, és máig érvényes, kimagasló eredményeket produkáltak. A kérdés, amellyel az előadás foglalkozik, hogy az ezredforduló körül törvényszerűen lezajló generációváltás ma is aktív szereplői mit kezdenek ezzel a koherens örökséggel, milyen irányokba fejlesztik tovább a nemzetközi téren is egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) stílustörténeti korszak kutatását. Van-e kreatív megújulási képesség bennük, és tudnak-e utat mutatni az őket szintén törvényszerűen hamarosan leváltó fiatal kutatógenerációnak? Vannak-e jelei a fiatal kutatók jelentkezésének?

HTK Művészettörténeti Intézet tárgyaló (B 6. em. 14)

Kultúrtörténeti fókusz, transznacionális szempontrendszer, horizontális művészettörténet: lehetőségek és kihívások a két világháború közötti magyar avantgárd kutatásában

Időpont: 13:00-14:40

Szekcióvezető: Szeredi Merse Pál

A szekció célja az, hogy reflektáljon a nemzetközi tudományosságban körvonalazódó új elméleti keretrendszer(ek)re, kifejezetten a két világháború közötti magyar avantgárd és modernizmus művészetével kapcsolatos kutatások lehetőségeinek és kihívásainak bemutatásával. A magyar avantgárddal és modernizmussal kapcsolatos, jelenleg is folyó kutatások nemzetközi becsatornázásában egyre fontosabb szempont, hogy a 2010-es években előtérbe került új művészettörténeti módszertanok hasznosíthatóságát próbára tegyük a hazai diskurzusban. A magyar avantgárd kutatásának irányából hasznosítható – többek között – a kultúrtörténeti/mikrotörténeti (Cultural history) fókuszú kutatási irány, a (közép-európai) transznacionális szempontrendszer érvényesítése (Transnational history, histoire croisée – összefonódó történelem), a centrum-periféria viszonyrendszer, valamint a művészettörténeti kánon hierarchiáinak kritikai újragondolása a Piotr Piotrowski által javasolt horizontális művészettörténeti keretrendszerben. A szekció lehetőséget teremthet arra, hogy a felvetett szempontokat a magyar avantgárddal kapcsolatos újabb, folyamatban lévő kutatások alapján gondoljuk át, és kritikai párbeszédet kezdeményezzünk a művészettörténetben paradigmatikusnak mutatkozó új elméleti irányokról.

Előadások

Bárdi Sára: „Kiállítások művészete” a két világháború között: egy efemer műfaj kérdései és megközelítésének lehetőségei

A kiállítások a két világháború közötti nagyvárosi élet gyakori, a jelent és a széles tömegeket megszólító eseményei voltak. A „kiállítások művészete” fogalmat, amelyet 1935-ben Bierbauer (Borbíró) Virgil alkalmazott, a mai terminológia szerint leginkább kiállításdizájnként értelmezhetnénk. Ez esetben a művészet nem mint bemutatott tárgy, hanem mint efemer vizuális produktum, konstrukció, bemutatási mód jelenik meg a kiállítás során. Az 1930-as évekre széles körben terjedt el az a nézet, miszerint egy kiállítás létrehozása komplex művészeti tervezőmunkát igényel. Az új bemutatásmódokkal az avantgárd művészeti közegekben kezdtek el kísérletezni, amelyek vívmányait már az 1930-as években különböző kereskedelmi vásárokon, diktatúrák propagandakiállításain hasznosítottak. A korszak kiállítástörténete, illetve a „kiállítások művészete” a nemzetközi szakirodalomban jól, azonban magyar viszonylatban kevéssé tárgyalt témák. Kutatásom során a műfaj két háború közötti hazai alakulásának feltárására törekszem, különös tekintettel a téma nemzetközi összefüggéseire, illetve a kiállítások magyar állami propagandában betöltött szerepére. Előadásomban a kiállítástervezés és -kivitelezés professzionalizálódásának kérdéseit (recepció, képzettség és oktatás, megrendelés és megélhetés), az avantgárd művészeti körökből eredeztethető, majd popularizálódó jelenségeket, illetve a műfaj megközelítésének lehetőségeit és hasznosíthatóságát (források és hiányuk, módszertan) vizsgálom.

2025. szeptember 26. (péntek)

HTK Nagyelőadó

 

angol nyelvű szekciók

 

Az előadások angol nyelven zajlanak, magyar nyelvű tolmácsolás nem biztosított.

 

A hatalom szimbólumai: dinasztikus és nemesi reprezentáció vizuális stratégiái a 16–18. században

Időpont: 9:30-11:10

Szekcióvezető: Papp Júlia

Az építészet és a képzőművészet az ókortól kezdve fontos eszköze volt az uralmon lévők ereje, befolyása hangsúlyozásának. A hatalom legitimitásának, jogfolytonosságának bemutatása érdekében az uralkodói reprezentáció rendkívül népszerűnek bizonyult. A translatio imperii középkori eszméjének képi megjelenítései is voltak azok a vászonra vagy falra festett, uralkodói központokat díszítő császárportré-sorozatok, amelyek a római császároktól kezdve mutatták be a régi korok nevezetes fejedelmeit, a készíttetőket is ennek a töretlen történeti sornak a tagjaiként ábrázolva.

A jelenséggel főúri körökben is találkozunk: a család prominens személyeinek ábrázolásai mellett a közép-európai kastélyok portrégalériáiban gyakran szerepeltek királyportrék, hangsúlyozva a nemzetség régiségét, jelentőségét. A királyi udvarhoz közel kerülő, ott szolgálatot vállaló főurak reprezentációjának fontos eszköze volt a pompás kastélyok építése, illetve ezek képzőművészeti díszítése is, amely összhangban állt a társadalomban elfoglalt kiemelt pozíciójukkal. Figyelemreméltó, hogy a kastélyok kifestésének ikonográfiai programjában alkalmanként kiemelt szerepet kaptak a női hősök ábrázolásai, jelezve a főúri családok nőtagjainak reprezentációs igényeit.

A hatalmi reprezentáció számos területen kapcsolódott a háborúkhoz. Nemcsak a csaták, hadjáratok győztesei emlékeztették sikereikre reprezentatív műalkolkotásokkal utódaikat, hanem a leszármazottak is megemlékezhettek elődeik győzelmeiről. A hadieseményekhez kapcsolódott a hatalmi reprezentáció egyik különleges formája is. A 18. században az uralkodó felügyelete alatt álló fegyvertárak (Zeughausok) alkalmanként a korábbi gyakorlati funkció mellett új, reprezentatív feladatot is kaptak. A szinte múzeummá alakított, díszes teremsorokban kiemelt helyet kaptak az uralkodó dinasztia korábbi fejedelmeinek történeti páncéljai.

Előadások

Friedrich Polleroß: Habsburg családfák és portrésorozatok a 16. században

I. Miksa genealógiai munkái nemcsak a 14–15. századi művészeti hagyományokból merítettek mintát, hanem a 16. században is jelentős hatást gyakoroltak. Ide tartoznak I. Ferdinánd császár családfái és portrésorozatai, II. Ferdinánd főherceg ambrasi tevékenységének sokrétű eredményei, valamint az özvegy magyar királyné, Mária, illetve II. Fülöp spanyol király megrendelésére készült szobrok és festmények, amelyek ma Spanyolországban találhatók.

Ezek az alkotások nyilvánvalóan nemcsak I. Miksa megrendeléseinek ismeretében jöttek létre, hanem kölcsönös ösztönzés és hatás révén is formálódtak.

 

HTK Kiselőadó (K.11-12.)

A fénykép mint idő I.

Időpont: 9:30-11:10

Szekcióvezető: Szegedy-Maszák Zsuzsanna

Az analóg fényképezésben az idő – a fény és a vegyszerek mellett – a kép harmadik alapvető összetevője. A fénykép és a téma közötti oksági kapcsolat miatt gyakran úgy gondolunk a fényképre, mint egy adott pillanatban rögzített, konkrét időhöz kapcsolódó állapotra. Ennek eredményeként rendszerint pontos dátummal látjuk el a fényképeket. Az idő és a fénykép kapcsolata azonban ennél sokkal összetettebb: az időnek a negatívok előhívása és a pozitív képek elkészítése során is van szerepe, nem pusztán az exponáláskor. Mivel az idő alapvető alkotóeleme a fényképezésnek, felmerül a kérdés: vajon minden fényképben meghatározó az idő aspektusa?

Ebben a szekcióban többek között arra keresünk választ, hogyan jelenhet meg az idő egy fényképen – vagyis hogyan láttatja a fotó az időt? Hogyan lehet fiktív időt, múló időt, időtlenséget vagy állandóságot kifejezni a fényképen? A kísérleti fotográfia arra is rávilágít, miként alakítható és manipulálható az idő ábrázolása fényképi eszközökkel. Gyakorlati szempontból érdemes megvizsgálni, hogy mely fényképezési eljárások bővítették a médium és az idő kapcsolatát. Nem utolsósorban, korunkban releváns kérdés, hogy a digitális fényképezés miként változtatta meg a fényképek és az idő viszonyát. 

Előadások

Tarczali Andrea: Időkonstrukciók. Időpolitika avagy az idő kezelése a fotográfiában

Francois Soluage szerint a fotográfia lényeges jellemzője, amit „a fotográfus az idő ellen” követ el. Fordítsuk meg ezt a feltételezést, nézzük meg, hogy a fotográfus mit tehet az időért! Előadásomban a fotográfia időaspektusának tipológiáját kísérelem meg felvázolni példákon keresztül. Mindezt fontosnak tartom kiegészíteni a fotósok által alkalmazott fotóeljárásbeli, technikai jellemzőkkel. Kiemelten a fotósorozatok példáját tárgyalom. A soha nem létezett idő kérdésköréből kiindulva (konstruált idő), az álomidőn keresztül, az „eltűnt idő” emlékezetpolitikai kérdései mellett (a lessingi „termékeny pillanat” értelmében) a kiemelt idő koncepcióját is kritika alá vonom vizsgálódásomban. A kompozíción belül megjelenő „belső idő” mellett a tér-idő viszonylatában felmerülő problémakörön belül az elkülönböződés, a mozgás, a folyamat, a narratív elemek kerülnek a fókuszba, de elemzésemben ki szeretnék térni az időtartamot megjelenítő (stroboszkopikus vagy chronofotográfiai ábrázolás) vagy összesűrített idő példái mellett az időhasadék kérdésére is, amit az előtér/háttér közötti esetleges szakadék, „különidő” képez. Ez utóbbi a fotómontázsok működését is jellemzi. Mindezeket külföldi és hazai példákkal szeretném bemutatni.

2025. szeptember 27. (szombat)

HTK Nagyelőadó

Tárgytalan II.

Időpont: 9:30-11:10

Szekcióvezető: Ugry Bálint

Előadások

Papp Júlia: II. Lajos lappangó rotondai arcképe

Kápolnai Pauer István katonatiszt, többek között a mohácsi csatával is foglalkozó hadtörténész, 1869-ben egy II. Lajost ábrázoló, ekkor az itáliai Rotondában, egy magángyűjteményben található festményt ismertetett a Századokban. Leírásában a kép bemutatása mellett a szerző kitér a II. Lajos külsejére vonatkozó, ellentmondó történeti forrásokra is. A fiatal király ki nem fejlődött, csenevész termetéről, betegességéről szóló hagyományt szerinte nemcsak Jászay Pál 19. század közepén megjelent, történeti forrásokra támaszkodó munkája cáfolja, hanem az általa látott festmény is, amely egy szabályos arcvonású, egészséges, férfias arcot mutat. A festményt olaszországi gyűjteményekben eddig nem sikerült megtalálnom. Sikertelenül kutattam az után a „kis album” után is, amelybe – fényképész híján – a szerző lerajzolta a festményt, s amelyet be akart mutatni a Magyar Történelmi Társulat választmányának, amely előtt a festményt ismertetni akarta. A festményt 1941-ben Rómában megjelent, az olaszországi magyar emlékeket ismertető munkájában Florio Banfi, azaz Holik (Barabás) Flóris László is megemlítette, úgy tűnik azonban, hogy nem autopszia, hanem csupán Kápolnai leírása alapján. Az előadásban más, ránk maradt II. Lajos-portrék alapján megkísérlem meghatározni, melyik ikonográfiai típushoz tartozhat(ott) a Kápolnai Pauer István által Olaszországban látott és lerajzolt festmény.

HTK Kiselőadó (K.11-12.)

Defavorizált csoportok/jelenségek

Időpont: 9:30-11:10

Szekcióvezető: Aknai Katalin

A 2021-es Látkép programjában már megjelentek  azok a közelítések (például A hely szellemisége-, Globális elmélet – lokális gyakorlat- vagy Az érzékenyítések-szekcióban), amelyek a most meghirdetett  szekciót előlegezték meg. Az azóta eltelt négy év alatt nagymértékben változott a világ geopolitikai, gazdasági és demográfiai helyzete, ami nem hagyta érintetlenül – többek között – a társadalom- és szellemtudományoknak, valamint a képzőművészetnek szánt szerepet, figyelmet és támogatást sem. Ebben a szinte folyamatosan változó, inkább lefelé nivelláló helyzetben még mindig várakozásokkal, öndefiníciós kényszerekkel szemléljük a művészeti és művészettörténeti narratívákat. Annak idején  a művészettörténet-oktatásról, -tanításról, tudományos önérvényesítésről defavorizált minőségükben szóló diskurzus talán kevésbé került még fókuszba – ma már ezt sem zárnánk ki.

A szekcióba olyan előadásokat várunk, amelyekben az előadó különböző színterek, világok, diskurzusok, marginalizált pozíciók – horizontálisan és vertikálisan megjelenő – lokális gyakorlatait veszi számba és megoldási javaslataival az elkövetkező, bizonytalannak ítélhető időszak túlélési esélyeit támogatja. A megközelítések interdiszciplináris jellegéből fakadóan a szekció tágra nyitja a tematika, a módszertan, a kontextusok alkalmazását a képzőművészet, a muzeológia és a művészettörténet területén.


Előadások

Mészáros Zsolt:  Amazonok zsebre dugott kézzel: cross-dressing és emancipált nők a reformkori vizuális kultúrában

A reformkori magyar és német nyelvű divatlapok nagy hangsúlyt fektettek a képre, amely mögött a nyomdatechnika fejlődése és a közönség növekedő képigénye állt. A műmellékletek pedig összefüggtek a lapok tartalmával, eszméivel, témáival. Korábban inkább a nemzeti művelődés és toposzok felől vizsgálták ezeket a grafikákat, miközben azok, vagy legalábbis egy részük, más kulturális-társadalmi tárgyakhoz kötődő ikonográfiákban is közreműködtek.
A divatlapok nőket megszólító közleményei, hímzésmintái, kottalapjai, divatképei többnyire a hitvesi, anyai, háziasszonyi és honleányi eszményeket tükrözték. Ugyanakkor az 1840-es években sok szó esett hasábjaikon a nők emancipációjáról, oktatásáról, művészi-szellemi teljesítményéről, közügyekben való részvételéről. Az erről folytatott diskurzust szövegek és képek egyaránt alakították a sajtónyilvánosságban. A támogató hangok mellett a nemek közötti egyenlőség megvitatását negatív vélemények és félelmek is kísérték. Például a különböző nemi szerepek felcserélődése – akár a ruhák szintjén – kedvelt témája volt a reformkori sajtónak. Előadásomban a divatlapok műmellékleteit vizsgálom meg abból a szempontból, hogy miként és milyen kontextusokban ábrázolták a cross-dressing jelenségét, valamint az emancipált nő alakját, öltözetét.

HTK Jogtudományi Intézet tárgyaló (T. 25)

A digitális technológia és a mesterséges intelligencia használata a kreatív vizuális alkotófolyamatban és a restaurálási gyakorlatban

Időpont: 9:30-11:10

Szekcióvezető: Albert Ádám

A klasszikus vizuális művészeti és ábrázolási technikák a 21. században jelentősen átalakultak a digitális technológia és a mesterséges intelligencia (MI) integrációjának köszönhetően. Míg az analóg, manuális formaképzés továbbra is meghatározó, az új digitális eljárások, a parametrikus és generatív formaképzés szintén elterjedtek, és alapjaiban alakították át a kreatív alkotófolyamatokat. A jelenlegi eszközök, az azokhoz kapcsolódó legfrissebb szoftverek új lehetőségeket kínálnak a kortárs művészet, design, építészet vagy az ipari formatervezés számára, lehetővé téve az alkotóknak bonyolult struktúrák létrehozását. 

A számítógépes formatámogatás és -generálás eredményei mára megkerülhetetlenül beépültek a tárgykultúrába, és a művészeti képzés meghatározó részévé kezdenek válni. Az MI jelentős szerepet játszik a vizuális alkotófolyamatokban is. Ezek az innovációk nemcsak az álló-, hanem a mozgóképes művek területén is számtalan változást hoztak. A klasszikus műalkotások és az időalapú művek restaurálása kapcsán a digitális technológia és az MI forradalmi előrelépéseket hozott. A 3D-szkennelés, -nyomtatás, a noninvazív eljárások, a spektrális képalkotás és digitális rekonstrukció lehetővé teszik a műtárgyak sérült részeinek pontos helyreállítását, valamint rejtett rétegek feltárását. Az MI algoritmusok segítenek az eredeti színek és textúrák rekonstruálásában is. A digitális technológia és az MI így nemcsak a kreatív alkotás, hanem az örökségvédelem terén is megannyi potenciált kínál. 

Bár a technológia számos új dimenziót nyitott meg, etikai kérdéseket is felvet, különösen az alkotások hitelességével kapcsolatban. Ezért elengedhetetlen az analóg és digitális megközelítések kiegyensúlyozott használata, hogy megőrizhető legyen az emberi kreativitás és az innováció közötti harmónia. A szekcióba a fenti problematikát és kérdésfelvetést egyes példákon, vagy jelenségeken keresztül megvilágító előadásokat várunk.

 

Előadások

Budaházi Fanni: A 3D-szkennelés nyújtotta lehetőségek az építészettörténeti kutatásban

A gótikus építészetben alkalmazott geometriai szerkesztés évszázadok óta népszerű kutatási téma. Ezen belül a kvadratúra és trianguláció használatának mértéke és mikéntje régóta vita tárgyát képezi, mivel korabeli tervrajzok csupán kis számban maradtak fenn, továbbá ezek nem mutatják a tervezési folyamatot. A kortárs felmérési módszerek azonban lehetővé teszik a vizsgált épületek egzakt geometriájának megismerését – a pontatlanságaikkal együtt. 
A kutatásom tárgyát képező épületekről 3D-szkenneléssel készítettem felméréseket. Az így nyert adathalmazokat pontfelhőkké alakítottam, melyekből könnyen kinyerhetők bármilyen síkban vágott szelvények, ezáltal egyszerűen készíthetők alaprajzok és metszetek, valamint a felhők pontos méretek vételére is alkalmasak. A módszer által nyújtott precizitás több emlék vizsgálata során lehetővé tette a feltételezhető geometriai szerkesztősémák rekonstrukcióját. Az előadás során a Szeged-alsóvárosi ferences templom, a nagysinki evangélikus erődtemplom, a Gyöngyös-alsóvárosi ferences templom, a medgyesi evangélikus erődtemplom, valamint a nyírbátori református templom példáján keresztül mutatom be a térszkenneres felmérési módszerben rejlő lehetőségeket.